Vannak napok, amikor úgy érzem, bármit teszek, mondok, az homlokegyenest más, mint amit a másik elvár, szeretne, stb. Döbbenten állok ilyenkor, hogy mi mindenért vagyok letolva, mi mindenért kapok morgást, mi mindent értelmez félre a másik.
Nincs helye ilyenkor a vitának, a magyarázkodásnak: akkor csak még több sértést vágnak a fejemhez, ami aztán tartós sértettséget eredményez. (Ha nem viszonzom, akkor csak a részemről, ha viszonzom, akkor duplán duzzogunk.)
Mi ilyenkor a megoldás? A jó, öreg bocsánatkérés. Ami persze nem az igazság kedvéért történik, sokkal inkább a békesség kedvéért. És aminek akár írott, akár kimondott hangsúlyában benne van a “kapd beeee” feeling is, már amennyire az összeszorított fogak között az ember bármit is képes kipréselni….
Tudom, ezt hívják “mártírságnak”. Nem épp dicső fegyver, nem is túl elegáns, de vannak napok, amikor egyedül ez ment meg attól, hogy a másikat egy szépen polírozott husánggal fejbe vágjam. Ma túl vagyok a második körömön. Az elsőben aggodalmamat és féltésemet fejeztem mi, amelyet a másik fél bizalmatlanságnak értelmezett. “Szerinted hülye vagyok, és baromságokat csinálok?!” – jött üvöltve az sms, már amennyire az üvölteni tud. A második körben felajánlottam segítségemet, ám Ő ezt faggatásnak értelmezte, és ismét bocsánatért esedeztem, persze a megfelelő cinizmussal.
Csernus szerint ezek játszmák. Csernusnak általában igaza van. Csakhogy Csernus csajozik, és nem pasizik, és szerintem a pasikat úgy szeretni, hogy az ne legyen anyáskodás, túlzott, kevés, hideg, meleg, akármi….hát az nagy művészet. Jelzem, Ő annak idején egyszer azért hagyott ott , mert amikor a lábát bevágta valahová, és lila púp nőtt rajta, nem rohantam le hozzá 40 km-re, az éjszaka közepén, hogy könnyeimmel áztatott borogatással enyhítsem fájdalmát. Most, amikor valóban jogosan aggódom (ismerve a stílusát, és élethelyzeteit), most ezt nem annak veszi, hanem…. mittudoménminek.
A szakkönyvek, meg az internet olyan szépen leírják, hogy ezekben a helyzetekben hogyan tud az ember úgy megnyilvánulni, hogy az megfelelően higgadt, előremutató, és mindkét fél számára tanulságos legyen, ám úgy érzem, hogy vannak napok, amikor nem kívánok se okulni, se okítani, csupán túl kívánom élni azt a pár órát, lehetőleg idegbaj nélkül.
Szerintem az marhaság, hogy mindenből lehet valamit tanulni. Pontosabban: bizonyára lehet, de érdemes is?! Nem fog akkor az ember a jelen helyzet megélése helyett folyamatosan áhítatos és bamba arccal az ég felé fordulva jeleket és magyarázatokat keresni?! Ha az ember párja adott esetben hülyén viselkedik (mert fáradt, mert bal lábbal kelt, mert a csillagok úgy álltak), akkor ezt kezelni kell, vagy mélyebb értelmet keresni neki?
Szerintem kezelni, ráadásul úgy, hogy az ember a saját hülyeségén (mert fáradt, mert bal lábbal kelt, mert a csillagok, stb.) felül tudjon kerekedni, és veszekedés helyett valami európait válaszoljon. S ennek egyik lehetséges eszköze a bocsánatkérés.
Hát így.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: